6. fejezet

Az udvaron már javában dobálózott a testvérpár. Chanyeol lassan odasomfordált a közelükbe.

- Hé! Elkapod? – szólt az egyikük, majd huncutul összenevetett tesójával, és direkt Chanyeoltól messzire hajította a labdát. Azonban nem számított arra, hogy Chanyeol képes lesz elérni, és ilyen gyorsan utána futni. Ledöbbenve néztek rá.

- Visszadobom! – kiabálta mosolyogva Chanyeol, és visszadobta a labdát. Kissé izgatott kezdett lenni, és érezte, hogy teste egyre melegebbé válik, de Baekhyun szavaira hallgatva igyekezte magát lenyugtatgatni.

A testvérpár továbbra is próbálkozott Chanyeolnak nehéz dobásokat adni, de Ő mind elkapta őket. Mivel ez volt a céljuk, a srácok egyre jobban bosszankodtak, hogy nem sikerül, pedig mindenképp meg akarták valamivel az „új fiút” viccelni. 

- Hé, hagyjuk a labdázást, ez uncsi – ejtette le maga mellé a labdát az egyik fiú. – Mi lenne, ha valami izgalmasabbat csinálnánk? Bár nem mintha ezen a helyen bármi izgalmas is lenne. 

- Baekhyun bácsi már önmagában unalmas, miért lenne bármi is a birtokán ami izgalmas? – kuncogott fel a másik, mire összenéztek.

- Baekhyun bácsi igaz hogy még csak huszonéves, de már olyan mint egy unalmas öregember! – nevetett fel a másik, majd végül együtt kezdtek neki.

Chanyeol összeráncolta a szemöldökét, és arcáról a maradék barátságos kifejezés is eltűnt. Valamiért dühöt kezdett érezni a két fiú iránt. Nem fogta fel teljesen, hogy épp gúnyt űznek Baekhyunból, csak azt érezte, hogy negatív, rosszindulatú energiák áramlanak belőlük Baekhyun felé, ami egyáltalán nem tetszett neki. Érezte teste forróságát, de legbelül küzdött, hogy ezt elnyomja magában.

A két fiú ezután Chanyeolra sandított, majd pár másodperc erejéig összesúgott, és elvigyorodott.

- Menjünk le a pincébe, ott csak akad valami izgalmas! – mutatott az ócska faajtó felé az egyik srác, és el is indultak arrafelé.

- De… - indult el hezitálva Chanyeol is – de… Baekhyun azt mondta, hogy oda nem szabad lemenni…

- Ah, ilyen gyáva vagy? Nem mert lemenni a pincébe?

- Milyen nyuszi vagy!

Egyikük kinyitotta az ajtót, és a sötét lefelé vezető lépcső tárult eléjük. 

- Nem mersz lemenni?

- De, de lemerek, miért ne mernék? Csak Baekhyun mondta, hogy oda ne menjek le.

- Ah, ez kifogás. Ezt csak te találtad, ki, mert valójában félsz lemenni. – tette karba a kezeit az egyik srác.

- Nem, nem így van!

- Akkor bizonyítsd be – vigyorodott el a másik, és a lépcső felé mutatott. – Menj te elsőnek!

Bár Chanyeol nagyban hezitált, mert Baekhyun szava fontos volt számára, mégis most valami azt súgta benne, hogy menjen le. Csak egy pillanatra, hogy bebizonyítsa, ő nem hazudik, és nem gyáva.

Lassan lelépdelt a meszes lépcsőfokokon. Egy-egy pókháló akadt az útjába, amelyeket kezével elkaszált maga elől. Dohos szag csapta meg orrát mikor leért, valamint kezdett egyre hűvösebb lenni a kinti tikkasztó meleggel szemben. Chanyeol nem érezte jól magát ott, így inkább visszafordult volna, de mikor visszanézett, a két fiú felnevetett.

- Pá-pá! – integettek, majd bezárták az ajtót. Chanyeol megdöbbent, majd felfutott a lépcsőn. A testvérpár nevetése egyre halkabbá vált, ami azt jelezte, hogy távolodni kezdtek a pince bejáratától.

- Hé! Hé engedjetek ki! – kiabált Chanyeol, és feszegetni kezdte az ajtót, de az alig mozdult. Megijedt, mert félt, hogy Baekhyun rájön hogy rosszat tett, valamint hogy nem veszik észre őt, és itt kell maradnia egész nap, míg Baekhyun keresni nem kezdi. Bőrének nem esett jól a hűvös levegő, és a sötétség. Ki akart onnan szabadulni.

- Hahó! Segítség, valaki! – kiabált, majd dörömbölni kezdett a faajtón. Ijedtsége következtében teste ismét egyre felhevültebb lett, és lassan észrevette, hogy a fa kezei alatt égni kezd, majd egyre inkább elgyengül. Nemsokára már ki is sikerült törnie azt, és akkora lyukat csinálnia, amelyen ő maga is kifér.

Mikor végre ismét a szabad levegőn volt, kifújta magát, de testének forrósága nem hagyott alább. Dühössé vált, és kissé mintha megint nem az ő saját ura lett volna, lábai szinte maguktól indultak el megkeresni a két fiút. Szemei izzani kezdtek, és elméjében lebegett a két arc látványa. Sebes léptekkel rótta a birtokot, mikor a gyümölcsöskert fái között meglátta a testvérpárt. Szinte pár másodpercbe sem tellett, de ő már ott termett mellettük, és megragadta az egyik srác pólóját, amely azonnal lángra lobbant.

- Miért csináltad ezt velem?  - nézett egyenesen az arcába Chanyeol félelmetesen izzó szemeivel.

- Áh! Ááh!! – kezdett kiabálni a fiú ijedtségében, mire a másik rémült arccal hátrálni kezdett, majd a ház felé futott. Mikor látta Chanyeol hogy hová tart, elengedte a srác pólóját, aki a lángoló ruhadarabot azonnal levette magáról, és ledobta a fűbe, majd eltaposta. Sírni kezdett, és a testén lévő néhány égési sérülésre pillantott. – Auh! Auh.. – zihált, majd rémültem Chanyeolra nézett, aki már lenyugodott, és bár az elméjét elborító düh-köd elszállni kezdett, nem érzékelte tettének súlyosságát. 

– Bocsánat! Bo.. bocsánat! – kiabálta a fiú, majd ő is elfutott a ház felé. Ekkor már Baekhyun alakja is feltűnt a távolban, kijött a házból, oldalán az imént befutó fiúval, aki hevesen magyarázott neki, és Chanyeol felé mutogatott.  

 A sérült sráccal mindketten bementek a házba. Chanyeol nem mert lejönni a gyümölcsös kertből, így lekuporodott a gyümölcsfa tövébe, lábait átkulcsolva, és állát térdére helyezve meredt maga elé. Tudta, hogy Baekhyun mérges lesz rá, és emiatt nagyon aggódni kezdett, bár próbálta magát folyamatosan nyugtatgatni.

Hosszú idő telt el, majdnem egy óra, mire a piros kocsiba beszállt a három rokon, és elhajtottak. Baekhyun integett még nekik, majd odafordult Chanyeol felé, és csípőre tett kézzel intett felé egy hívogató gesztust.

Chanyeol nagyot nyelt, majd félve indult el lefelé a domboldalon.

A kanapén ültek mindketten. Baekhyun egy ideig nem szólt semmit, csak hallgatott – de Chanyeol határozottan érezte a benne fortyogó idegességet.

- Mi van veled, Chanyeol? – szólalt végül meg. – Miért csinálsz ilyeneket? Kis híján felgyújtottad az unokaöcsémet! Miért tetted? Miért? – vált egyre ingerültebbé.

- Bezártak engem a pincébe!

- És? Kiszabadultál onnét?

- Igen, de-

- Attól, hogy ilyet csinálnak, nem támadhatsz rá így senkire sem, érted?!

- Én nem akartam! Nem tudom, miért tettem!

- Nem tudod? – szűkítette össze a szemeit Baekhyun. – Nem tudod. Jó. Akkor mostantól szobafogság. 

- De Baekhyun, kérlek érts meg, én tényleg nem akartam senkit sem bántani!

- Mégis megtetted! Az elmúlt napokban kétszer is! Szerinted miért nem engedem neked, hogy iskolába járj? Hát ezért! Fogalmam sincs, mire vagy képes, és mikor! Az emberek között neked nincs helyed, mert kárt teszel mindenben!

Chanyeol ismét dühös kezdett lenni, de ez a düh nem olyan volt, mint amit a tolvaj, vagy a fiú iránt érzett: ez fájdalmas düh volt. Nem Baekhyunra volt mérges, hanem arra, hogy ennek így kell lennie, ahogy van. Hogy ő ilyen, a világ olyan, és Ő semmit sem tehet ez ellen.

Bár könnyek gyűltek ismét a szemében, már nem sírt többé. A benne rejlő feszültséget a kávézóasztalon álló üres poháron vezette le, melyet hirtelen a földre dobott, és a szőnyeg ismét lángra kapott. Baekhyun rutinos mozdulattal oltotta el a poroltójával az amúgy is szanaszét égett szőnyeget. Miután eloltotta, lassan lerakta a tűzoltókészüléket, és a földre meredt.

- Menj. A szobádba. – mondta halkan, de feszülten.

Chanyeol felállt a kanapéról, és egy lépést tett Baekhyun felé.

- Baekhyun… ne haragudj, én nem akartam-

- Menj! – mondta ingerültebben Baekhyun, mire Chanyeol könnyei kibuggyantak, és beviharzott a szobájába.

Ledobta magát az ágyra, és ismét eluralkodott rajta a forróság. Az egész testét átjárta, szinte mindennél erősebben. Könnyei ki-kiégették ágyneműjét, nedves szemeit tenyerével törölgette.

Miért vagyok ilyen? Mi történik velem?

Még ő maga sem értette azt a két esetet, mikor szinte nem is saját maga irányította önmagát, de valahogy nem is érezte magát bűnösnek, mert nem tehetett róla. Fájt neki, hogy hiába igyekezett megfelelni minden téren, csak egy különc lényként volt kezelve, akiben nem bízik meg senki. Baekhyun volt számára a legfontosabb, és az, ha neki fájdalmat okozott, neki is ugyanakkora fájdalom volt.

Szobafogság. – visszhangzott Baekhyun szava Chanyeol fejében, és már a gondolattól is megőrült. Hirtelen szabadságvágy tört rá, ki akart jutni abból a szobából. Meg akarta ismerni az embereket, a helyeket, sétálni, futni akart – a benne rejlő megannyi energiát szerette volna kiadni magából, felhasználni. 

Ahogy ebbe belelovallta magát, még inkább izgalomba jött, és az ablaka felé nézett. Már besötétedett, csak a távoli országúton világító lámpák fénye szökött be a sötét szobába. 

Chanyeol felállt az ágyról, és szemei csak egyetlen egy pontra fókuszáltak: az útra, amelyben ha elindulna, rengeteg olyan dolgot tapasztalhatna meg, amit még életében soha sem.

Egyre közelebb és közelebb ért az ablakhoz – majd keze megfogta a kilincset, elméjében egy pillanatra a Baekhyun iránt érzett megfelelési vágy elhomályosodott, és beborította azt a kíváncsiság. Pár másodperc múlva Chanyeol már az ablakon kívül volt, és a mezőn kitaposott hosszú földes úton rohant végig a kalandokhoz vezető főút felé.